Van egy útvonal, amin szinte minden nap járok. Tudod, az a fajta, amit már csukott szemmel is végigmennél. És pont ezért történt meg velem az, ami miatt most ezt a bejegyzést írom.
Ahogy közeledtem a vasúti átjáróhoz, reflexből lassítottam… de csak annyira, hogy „jó lesz ez”. A fény nem villogott, a sorompó fent volt, minden nyugodtnak tűnt. Aztán egy másodpercre valami megütötte a fülem: egy távoli, alig hallható zúgás. Megálltam. Teljesen. És jól tettem.
Két másodperccel később elszáguldott előttem a vonat. Nem lassan, nem „még belefér” tempóval. Hanem úgy, hogy ha akkor nem állok meg, most nem írnám ezt a posztot.
Azóta máshogy nézek a vasúti átjárókra. Nem rutin, nem megszokás, nem „úgyis látom, ha jön valami”. A vonat gyorsabb, halkabb és kiszámíthatatlanabb, mint hinnéd. A féktávolsága pedig olyan hosszú, hogy ha baj van, egyszerűen nincs esélye megállni.
Szóval ha egy tanácsot elfogadsz tőlem: mindig állj meg. Mindig nézz körül. És soha ne kockáztass. Ez nem az a helyzet, ahol a rutin megvéd. Itt csak a figyelem számít.